A glóbusz legjobbja

Grazban nőttem fel, ami egy közepes méretű osztrák város. A szüleim biológusok voltak, így a gyerekkorom nagyrészét a szabadban töltöttem velük, a házunk pedig telis-tele volt állatokkal - voltak ott varangyok és egy denevér is. A természettel ápolt szoros kapcsolat, valamint az egységek és strukturák ismerete egészen biztosan formált engem. Akkoriban ez nem volt tudatos, csak ösztönösen csináltam. A korai gyerekkorban tanult dolgok formálják az elménket és látásmódunkat.

A zene teljesen új hatás volt a számomra, amivel a gimnáziumban a barátaim révén ismerkedtem meg. Az iskolában nem sok babér termett nekem: Sosem sikerült leérettségizni, nem végeztem el semmilyen szakmát vagy fejeztem be egy főiskolát. Egyszerűen nem tudtam elviselni az egész hivatalos jellegét, és sosem éreztem úgy, hogy szükség lenne egy elismerő pecsétre ahhoz, amit csinálok. A dolgok valója érdekelt mindig is, hogy milyen élményeket szerezhetek. Így hát nekiindultam és megszereztem, amit akartam egészen addig, amíg úgy nem éreztem, hogy elég volt, aztán már léptem is tovább a következőre. Egy pillanatra sem gondoltam bele a következményekbe, nem terveztem a karrieremet vagy ilyesmit.

Azért mentem New Yorkba, hogy szaxofonozzak, viszont hamarosan valami egészen más formálására használtam az ujjaimat: ez volt az agyag. Úgy éreztem, hogy valami természetes és ismerős kell a szobámban, ezért agyagból fecskefészkeket készítettem. A fecskék sárból és nyálból készítenek hajlékot a magasban, így hát én is ezt csináltam, és a modelleket a mennyezetre függesztettem fel. Ez volt az első alkalom, hogy agyaggal dolgoztam. Nem sokkal később egy kézműves piacon megláttam egy kerámiás standot, és lenyűgözött a kobaltkék mintavezetés egy porcelándarabon. Ezt követően be is iratkoztam egy fazekas tanfolyamra, aminek a tandíját különböző éttermi munkákkal kerestem meg. A fazekasság könnyen ragadt rám, így beiratkoztam a New York-i Parson's Művészeti Iskolában egy fazekas tanfolyamra. Gyakran előfordult, hogy már este volt, és én voltam az utolsó, aki távozott az óráról. Lassan, de biztosan, a szaxofon már veszített jelentőségéből, aztán teljesen el is tűnt az életemből. Tehát a harmonikus szaxofonról a fazekaskorongra való áttérés fokozatosan következett be.

Tanulmányaim során egyre jobban érdekelni kezdtek az ázsiai tárgyak, és elolvastam mindent, amihez csak hozzájutottam a témában. Akkoriban egy japán hölggyel jártam, aki bemutatott egy kézművesmesternek az országából. Az ott eltöltött hat hónapot nyelvtanulással és a japán életmód minél alaposabb megismerésével töltöttem. Egy dolog bennem van: ha csinálok valamit, akkor teljes lelkesedéssel csinálom.

Elsőre nem értettem mit talál olyan vonzónak a japán tanárom a földszínű, aszimmetrikus és gyakran tökéletlen tárgyakban. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy ők történetet akartak látni, és nem egy fényes tárgyat imádni. A készítési folyamat észrevehető nyomai sokat elárulnak a fazekasról, valamint a felhasznált anyagokról, míg a használat jelei (például sérülések) narratívába helyezik a műalkotást. A legfőbb tehát nem a technika, hanem a karakter megmutatása az anyagok és az idő viszonylatában. Ez az esztétikai megközelítés szinte biztosan a sintoizmusból ered, mely hitrendszerben a természet kap főszerepet.

Nyugati megfigyelőként az első dolog, ami szembe tűnik, az az ügyetlen kézimunka, mely benyomás azonban megtévesztő, hiszen a legfőbb cél annyira eggyé válni a művészeti technikákkal, hogy a képességek megmutatása másodlagossá válik. Ez egy igen hosszú út, és azt mondják, hogy meg lehet mondani, milyen öreg a fazekas, ha megnézzük a chawanjait, vagyis a teáskannáit. A tálak a személyt egészként tükrözik, és az adott személy sem tökéletes, viszont van annyira érett, hogy nem tesz úgy, mintha az lenne. Ennek megfelelően a hitelesség a teljes előállítási folyamatot meghatározza: a választott anyagok és a tisztítatlan agyag (az olyan elemeivel együtt, mint a vasérc, a homok és a kvarc) konzisztenciája is árulkodó, és új dimenzióba helyezik a tsuchi-ajit, vagyis az agyag ízét. Az alapanyagok ilyen fokú tisztelete révén a művész tehet egy lépést hátrafelé, és párbeszédbe kezdhet a felhasznált anyagokkal.

Számomra a kreativitás egy olyan tartály, ami az évek folyamán töltődik fel, aztán különböző, régi és új dolgok elegyednek benne, és ezekből meríthetünk ötleteket. Mindig is a közvetlenséget és hitelességet kerestem az élményeimben, és minden beáramlik: a vizuális, a spirituális és számos sötét dolog is. Ez segít nyitottnak maradni, és talán a természetben átélt élményeim még élesebbé tették a figyelmemet. Az életem során többször is olyan helyzetekbe kerültem, amelyek alapjaimban rengettek meg. Amikor egyik országból a másikba vándoroltam anélkül, hogy egyáltalán beszéltem volna a nyelvet, a sérülékenység élményét adta, ami pedig sebeket hoz létre és érzékennyé tesz. Ennek hatására kevésbé érzed magad biztonságban, viszont élményekkel gazdagodhatsz.

Szerencsére sosem okozott gondot, hogy megváljak a műveimtől. Minden egyes alkotásra úgy tekintek, mint egy-egy lépcsőfokra a tökéletesség felé. A műveim eladásával terem nyílik a fejlődésre. A pénzügyi siker veszélye, hogy az ember kísértésbe esik, és elüzletiesedik, ezt pedig szeretném elkerülni. Amikor úgy érzem, hogy nincs előttem kellő kreativitást igénylő kihívás amiatt, hogy a megrendelőim ugyanazokat kérik tőlem, egy új projektet találok ki, ilyen volt a The Loyal Exports, ami egy olyan kezdeményezés, melynek keretében izgalmas, új műveimet egyenként 1 euróért indiai vagy afrikai piacokon bocsátom áruba.

A chawan „teáskannát” jelent, és kifejezetten a teaceremóniákon fogyasztott zöldteákhoz, a matchához készítik őket, de Japánban és Koreában a mindennapokban is használják. A kannák meglehetősen nagyok, leginkább egy zabpelyhes tál méretéhez közelítenek, mivel a teát ebben keverik fel egy bambuszból készült habverővel. Tárgyként a chawan nagy kultúrális jelentőséggel bír, és nem túlzás élő szoborként tekinteni rá. E tárgyak formája és felszíne egyaránt gondos odafigyelést igényel. Ezek a tulajdonságok nem hamisíthatók meg vagy szimulálhatók, hanem az improvizáció eredményei, és létrehozásukat követően visszavonhatatlanok és kijavíthatatlanok, akárcsak a zenében. Ez jelenti a kihívást, és ha ez alapján mérjük, akkor az én chawanjaim voltaképpen egy kezdő művei csak.

Azokat a kerámiákat szeretem használni, amelyeket olyan művészek alkottak, akik a barátaim. De az antik darabokat is jobban szeretem, mint a saját műveimet. Amikor a saját kannáimból iszom, akkor nehezemre esik eltekinteni azoktól a motívumoktól, amelyeket nem sikerült jól kiviteleznem. Ez fura, hiszen szeretem a kisebb hibákat, például az olyanokat, amelyek a kedvenc, mumbai bazárban vásárolt tálamon is felfedezhetők. Ez ugyan egy gyári darab, mégis olyan sok tökéletlenség tarkítja, hogy saját személyiséggel rendelkezik.